|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 57 találat | lapozás: 1-30 | 31-57 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balázs Péter 2009. augusztus 4.Balázs Péter külügyminiszter szerint a kettős állampolgárságot csak egyénileg lehet elbírálni, emiatt nem a legjobb eszköz tömeges problémák kezelésére. Szerinte amikor a szomszédos országokban élő határon túli magyarokról beszélünk, akkor a belpolitikai szempontok háttérbe szorítják a lényeget: „itthoni szavazatszerzésre megy a dolog, olykor a versengésre”. „Mi azzal tudunk a határon túli magyarokon segíteni, ha józanul értékeljük a célt, amit el akarunk érni a szlovákiai vagy a szerbiai magyarok esetében – mondta a külügyminiszter, hozzáfűzve: ez lehet az, hogy „boldog legyen a szülőföldjén, hogy ott tudjon maradni, ne érje őt ott hátrány, gyarapodjon anyagilag, kapcsolatot tudjon tartani a külvilággal”. Kijelentette, ha például „az igazolványokkal vagy bármi egyébbel” az egyéneket célozzuk meg, akkor ezzel itthonról mondjuk meg, „sokszor elég sértőn, hogy ki a magyar”. Ezáltal leszűkítjük a kört, mert „olyanokra már nem figyelünk, akiknek a neve esetleg nem magyar, de a lelke az igen, a nyelve félig magyar, az egyik szülője magyar” – fogalmazott. /Balázs Péter a kettős állampolgárságról. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./2009. augusztus 25.Nem szól bele az Európai Bizottság a magyar–szlovák diplomáciai incidensbe, s nem marasztalja el Pozsonyt, amiért nem engedték be Szlovákiába Sólyom László magyar államfőt. Magyarország azonban nem hagyja annyiban az ügyet. Balázs Péter külügyminiszter hivatalába kérette Szlovákia budapesti nagykövetét. Kumin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetője elmondta, Sólyom László június 19-én találkozott személyesen Peter Weiss-szel, a Magyarországra akkreditált szlovák nagykövettel, a megbeszélésen az augusztus 21-re tervezett révkomáromi szoboravatás mellett téma volt az is, hogy milyen menetrend szerint találkozik majd a magyar és a szlovák államfő a közeli jövőben. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke nemzetközi fórumokon kívánja felhívni a figyelmet az incidensre, szerinte precedens nélküli, ami történt. Hozzátette: az esetre vonatkozóan nincs európai előírás; van „egyfajta európai intelligencia, és szokásjog, amit (...) mindenkinek követnie kell”. Hangsúlyozta, azt szeretné, ha a szlovák–magyar viszony enyhülne, s nem válna még feszültebbé. /Nem az EU ügye? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./2009. augusztus 31.A szlovák és a magyar miniszterelnök Budapesten vagy akár más helyszínen már szeptember első felében találkozhat egymással – erről egyeztetett augusztus 30-án a szlovéniai Bledben a két ország külügyminisztere, Balázs Péter és Miroslav Lajcák. A találkozó a magyar fél kezdeményezésére jön létre, és Robert Fico szlovák miniszterelnök késznek mondta magát arra, hogy bárhol és bármikor találkozzék magyar partnerével. Bajnai Gordon magyar kormányfő szerint nem szabad hagyni, hogy elmérgesedjen a két ország közötti viszony. A romániai magyarság képviselői is ott lesznek szeptember elsején Dunaszerdahelyen, hogy a szlovákiai magyarságot támogassák, és tiltakozzanak a szlovák nyelvtörvény ellen – mondta Bíró Rozália, az RMDSZ Bihar megyei választmányának elnöke, Nagyvárad alpolgármestere. Az RMDSZ Bihar megyei választmánya kezdeményezte az akciót, amelynek keretében állásfoglalást alakítottak ki, tiltakozásul a szlovák államnyelvtörvény módosított változatának bevezetése ellen. „Ezek a módosítások nagymértékben korlátozzák a magyar nemzetiségű lakosok anyanyelvének használatát, és ellentétben állnak az európai kisebbségi nyelvek chartájának szellemével is“ – mondta az alpolgármester. Ivan Gasparovic szlovák államfő szerint nem kell Pozsonynak bocsánatot kérnie Sólyom Lászlótól a múlt pénteki diplomáciai incidens kapcsán, amikor a szlovák hatóságok meghiúsították a magyar államfő révkomáromi látogatását – mondta Marek Trubac elnöki szóvivő. Kumin Ferencnek, a Köztársasági Elnöki Hivatal főosztályvezetőjének nyilatkozatára reagált, aki azt mondta: a Sólyom Lászlót augusztus 21-én ért sérelemmel a Magyar Köztársaság olyan sértést kapott a szlovák féltől, amely miatt elégtételt kell kapnia. Pozitívan fogadta viszont a szlovák fél Kumin Ferenc azon felvetését, hogy Sólyom László és Ivan Gasparovic a visegrádi négyek államfőinek két hét múlva Lengyelországban sorra kerülő találkozóján megvitatnák a kétoldalú magyar-szlovák kapcsolatokat is. Némán koszorúzott Révkomáromban augusztus 29-én a Jobbik a nemrégiben felavatott Szent István szobornál, miután a szlovákiai város rendőrkapitánya nem engedélyezte nekik a beszédek megtartását és a zászlók felmutatását. A szlovák hatóságok nem akadályozták a megemlékezést. A koszorúzás után a helyszínt biztosító egyik civil ruhás rendőri vezető megszakította a Jobbik tagjainak televíziós nyilatkozatát, és tolmács útján közölte, hogy a koszorúzásra szólt az engedély, a nyilatkozatokat tegyék meg a magyar oldalon. /Szlovák–magyar csúcs. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./2009. szeptember 9.Balázs László bőrplasztika tárlatával újra beindult a Barabás Miklós Galéria tevékenysége. Kolozsváron a kiállítás-megnyitón Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh ügyvezető elnöke köszöntötte az érdeklődőket. – Különleges maga a műfaj is: nem hinném, hogy Kolozsváron, de akár szélesebb körzetben akadna még valaki, aki ennek a technikának hódolna, mondta. Balázs László a bőr természetrajzának a tökéletes ismeretében metszi az alapanyagot. Balázs László munkáját édesapja, Balázs Péter festőművész emlékének szentelte. /Köllő Katalin: Bőrplasztika: különleges műfajú kiállítás-megnyitó. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./2009. szeptember 11.„Leonard Orban nem érzi alkalmasnak a pillanatot, hogy kifejtse álláspontját a szlovák államnyelvtörvény módosításának ügyében” – tudta meg az ÚMSZ az Európai Unió többnyelvűségért felelős biztosának szóvivőjétől. Leonard Orbant azután kereste meg az ÚMSZ, hogy Jacques Barrot igazságügyi biztos azt tanácsolta Balázs Péter magyar külügyminiszternek: a szlovák nyelvtörvény ügyében forduljon az EU nyelvi sokszínűségért felelős biztosához. Leonard Orban szóvivője „hetedik kézből átvett információnak” nevezte azt a hírt, miszerint az igazságügyi biztos Leonard Orbanhoz irányította a magyar külügyminisztert a nyelvtörvény ügyében. Leonard Orban nemcsak a sajtó elől zárkózik el, ha a szlovák nyelvtörvény módosítása kapcsán kérdezik. Tabajdi Csaba, az MSZP európai parlamenti delegációjának vezetője már több mint ötven napja megírta levelét a többnyelvűségi biztosnak, de azóta sem kapott választ. „Leonard Orban megszegte az uniós szabályokat is a hallgatásával. Negyvenöt napon belül köteles válaszolni az európai parlament tagjainak kérdéseire” – mondta Tabajdi. A jövő héten pedig a napirend előtti felszólalásokon teszi szóvá az EP plénuma előtt ezt a gyalázatot, tette hozzá Tabajdi Csaba. /Cseke Péter Tamás: Nyelvtörvény: Orban hallgat. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 11./2009. szeptember 16.Leonard Orban, az EU többnyelvűségi biztosa közleménye szerint minden jogi eszközzel garantálni kell az alapvető jogokat, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozók alapvető jogait, és tevékenyen fel kell lépni a diszkrimináció bármilyen formája ellen. Orban szeptember 14-én Brüsszelben külön-külön találkozott Balázs Péterrel, illetve Miroslav Lajcákkal, a magyar és a szlovák külügyminiszterrel. Orban sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy a nyelvhasználat a közelmúltban vita tárgyává vált a két ország között és üdvözölte a magyar és a szlovák külügyminiszter múlt heti közös közleményét, amely együttműködési hajlandóságot fejezett ki. A többnyelvűségi biztos kilátásba helyezte, hogy az EB továbbra is megvalósítja az unión belüli többnyelvűségi stratégiáját, amely vonatkozik a hivatali, az országos, a regionális, a kisebbségi és a migráns nyelvhasználatra egyaránt. /Orban: Garantálni kell az alapvető jogokat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./ Hosszas unszolás után megtörte a csendet a szlovák államnyelvtörvény ügyében Leonard Orban, az Európai Bizottság nyelvi sokszínűségért felelős biztosa. „Minden jogi eszközzel garantálni kell az alapvető jogokat, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozók alapvető jogait, és tevékenyen fel kell lépni a diszkrimináció ellen” – közölte. /Cseke Péter Tamás: Leonard Orban megszólalt. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./2009. október 2.Hamarosan teljesen felszámolják azokat az irodákat, ahol a sydney-i főkonzulátus működött, amelyet Sólyom László és Orbán Viktor is meg akar menteni. „Az itteni magyaroknak nagyon jó érzés volt, hogy van kihez fordulni. Még akkor is, ha nem mindig fordultak hozzájuk” – mondja bezáró sydney-i magyar főkonzulátusról Halász Imre, egy 21 éve Ausztráliában élő magyar. A főkonzulátus ügyében a sydney-i magyarok már írtak levelet Balázs Péter külügyminiszternek, Sólyom László köztársasági elnöknek és Szili Katalin volt házelnöknek is. Sólyom Orbán ausztráliai látogatásakor Orbán Viktor Fidesz-elnök ígéretével biztatta a helyi magyarokat. Orbán megígérte ugyanis: újranyitja a konzulátust, ha a Fidesz kormányra kerül. Sólyom László államfő jelezte, hogy ő maga is az újranyitás pártján van. A 2006-os népszámlálás során Ausztráliában 68 700 ember vallotta magát magyarnak, de a harmadik generációs leszármazottakkal és a határon túli területekről, Erdélyből, a Vajdaságból vagy a Felvidékről származó magyarokkal 150 ezer körül lehet a számuk. 28 600 magyar él Sydneyben, 23 500 pedig Melbourne-ben, a fővárosban, Canberrában a magyarok száma elhanyagolható. Sydney-ben 4 magyar klubház és több mint 80 kis magyar szervezet működik, köztük népi táncosok, színjátszók, nyugdíjasklubok, katolikus csoportok, független szabadságharcosok, cserkészek és a többiek. Nem telt el úgy hét, hogy a helyi magyar lap, a Magyar Élet ne számolt volna be valamilyen eseményről. /Szétbontják Orbán és Sólyom kedvenc konzulátusát. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 2./2009. október 28.Magyarország elutasítja, hogy a lisszaboni szerződés cseh ratifikálása érdekében az EU bármilyen módon említést tegyen a Benes-dekrétumokról – mondta Balázs Péter külügyminiszter Luxembourgban újságíróknak, az EU-országok kétnapos külügyminiszteri értekezlete után. Azt is elutasította, hogy módosítsák a Magyarország által elsőként ratifikált lisszaboni szerződést, illetve hogy bármi olyan megoldást, kiegészítést illesszenek hozzá, amely újabb ratifikációt igényel. /Magyarország: nem alku tárgya a Benes-dekrétumok. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2009. november 13.Az európai integráció hosszú folyamat, a csatlakozni kívánó országok integrációs törekvéseit azonban már most számos konkrét területen lehet segíteni – fejtette ki november 12-én Bukarestben a magyar külügyminiszter, Balázs Péter. A politikus a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) külügyminiszteri és a november 13-án tartandó kormányfői találkozóján képviseli Magyarországot Bukarestben. /Az európai integráció nem olyan, mint egy esküvő. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./2009. november 16.Balázs Péter magyar külügyminiszter a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) hétvégi bukaresti találkozóján képviselte Budapestet, és a külügyminiszteri szintű találkozón is részt vett. Elmondta, hogy nem kerültek szóba az olyan kétoldalú kérdések, mint például a szlovák–magyar viszony. Két konfliktusos terület volt a nyáron a magyar és a szlovák fél között: az egyik a Sólyom Lászlóval köztársasági elnököt érintő, augusztus 4-én, Révkomáromban történt incidens, amikor nem engedték be Sólyom Lászlót. Emiatt Magyarország az EU-nál panaszt tett, aminek révén jogi és erkölcsi elégtételt nyerhettek. A másik kérdés a nyelvtörvényé – ez egy hosszabb folyamat, hiszen törvény van, de végrehajtási utasítás nincs. Balázs Péter szerint nincs jele annak, hogy a román-magyar közös kormányülés elmaradásának politikai okai lennének. /Salamon Márton László: Ki kapja a tornaórát? Bukaresti beszélgetés Balázs Péterrel, Magyarország külügyminiszterével. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./2009. november 20.A külügyminisztérium határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájáról és a magyar diplomácia legfontosabb feladatairól és céljairól beszélt Balázs Péter külügyminiszter november 19-én a határon túli magyarság vezetőivel folytatott megbeszélésén. „Nem tudunk nem foglalkozni a nemzetpolitikával” – jelentette ki Balázs Péter, hangsúlyozta, hogy a nemzetpolitika a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozik ezért „egyeztetve járnak el”. Megítélése szerint a térségbeli új államok létrejöttével „közelebb jöttek a szomszédok”, és specifikusabbá váltak a kapcsolatok. A külügyminiszter által kezdeményezett tanácskozáson a határon túli magyarság képviseletében részt vett Markó Béla, a RMDSZ elnöke, Borbély László, a román képviselőház külügyi bizottságának elnöke, Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke, Farkas Iván, az MKP Országos Tanácsának elnöke, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége (KMKSZ), Kőszeghy Elemér, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) alelnöke, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösség (HMDK) elnöke, Kocon József, a szlovéniai Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Tanácsának elnöke, valamint Deák Ernő, az ausztriai magyarság vezetője. /Határon túliak Balázs Péternél. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 20./2010. február 19.Közös kormányülésből minicsúcsTavaly a romániai, idén a magyarországi választások miatt csúszik a kormányülés A magyarországi választások után tartják a már egyszer elhalasztott következő román–magyar kormányülést. A korábbi egyezség szerint Románia lenne a házigazda, ám Pécs is felmerülhet helyszínként. Egyelőre ismeretlen időpontban és helyszínen, az év második felében tartják meg a romániai választások miatt már egyszer elhalasztott soron következő közös román–magyar kormányülést. Ezúttal a közelgő magyarországi választások miatt halasztanak a felek – közölte tegnap Magyarország bukaresti nagykövete. „A közös kormányülések fontosak és folytatódni fognak. A következő ülésre azonban csak az áprilisi magyarországi választások után kerülhet sor, romániai helyszínen, de a pontos időpont egyelőre nem ismeretes” – jelentette ki Füzes Oszkár. A diplomata tájékoztatása szerint ettől függetlenül hamarosan román–magyar „mini közös kormányülés” helyszíne lesz Budapest: február 24–26-án Emil Boc kormányfő néhány minisztere társaságában Budapestre látogat, ahol Bajnai Gordon miniszterelnökkel és a magyar kormány egy részével is találkozik. Emil Boc a Visegrádi csoport országainak energetikai biztonságról szóló február 24-i csúcstalálkozójára hivatalos, és azt követően részt vesz az április 25–26-án szintén a magyar fővárosban zajló „Duna-csúcson” is. Niculescu Tóni külügyi államtitkár szerint érthető a kormányülés újabb halasztása. „A magyar fél is megértően fogadta, amikor Bukarest szintén a választásokra hivatkozva halasztást kért. Egyik félnek sem érdeke, hogy egy ilyen jelentős diplomáciai eseménybe a kampány is beleszóljon” – magyarázta az ÚMSZ-nek az államtitkár. Korábban román részről Cseke Attila kormányfőtitkár-helyettes szervezte az eseményt. RMDSZ-es utódja a tisztségben, Gáti István az ÚMSZ-nek azt mondta: mandátuma kezdete óta nem kapott ilyen jellegű megbízatást a miniszterelnöktől. Mint ismert, a két fél korábban abban egyezett meg, hogy a soron következő kormányülést 2009. október 10-én tartják, s Románia lesz a házigazda. Akkor diplomáciai vita is kibontakozott a felek között az esemény helyszíne miatt, mert Bukarest ragaszkodott ahhoz, hogy a román fővárosba hívják a magyar minisztereket. Ezzel a magyar fél nem értett egyet. Gémesi Ferenc nemzetpolitikai szakállamtitkár akkor lapunknak azt nyilatkozta: Budapest erdélyi helyszínhez – elsődlegesen Kolozsvárhoz – ragaszkodna. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere szerint az RMDSZ kormányra kerülésével már enyhült Emil Boc álláspontja, a miniszterelnök végül egyetértett azzal, hogy a kormányülést a kincses városban tartsák, ne Bukarestben. Az elöljáró azonban úgy tudja: ennek ellenére a következő helyszín nem Kolozsvár lesz, hanem Pécs. „A 2007-es kormányülést Nagyszebenben, Európa kulturális fővárosában tartottuk, a 2008-ast Szegeden. Utána úgy egyeztünk, hogy a 2009-es találkozót Kolozsváron, a 2010-est Pécsett, Európa kulturális fővárosában tartjuk. Nincs kőbe vésve az, hogy a következő ülés házigazdája mindenképpen Románia legyen” – magyarázta lapunknak Kolozsvár alpolgármestere. „Magyarország Románia legjobb szomszédja” „Magyarország Románia legjobb szomszédja” – hangsúlyozta tegnap Füzes Oszkár magyar nagykövet. A diplomata az ÚMSZ kérdésére úgy fogalmazott, a kétoldalú kapcsolatok terén Románia elsőszámú partnere Magyarország. Füzes néhány nappal azután nyilatkozik igen pozitívan a két szomszédos ország kapcsolatáról, hogy Balázs Péter magyar külügyminiszter, az RMDSZ kormányzati szerepét méltatva, a Romániában kormányra lépett magyar kisebbségi szervezetet nevezte meg, mint a román–magyar államközi viszony javulásának legfőbb tényezőjét. Cs. P. T., S. M. L. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. március 31.Jogszerűtlen hivatkozás az uniós jograAz Európai Bírósághoz fordul Magyarország Sólyom László Szlovákiából való kitiltása miatt (MTI) – Az Európai Bírósághoz fordul Magyarország azért, mert Szlovákia tavaly augusztusban nem engedte be az országba Sólyom László köztársasági elnököt – tájékoztatta a kormányszóvivő kedden az MTI- t. A közlemény szerint a kormány az Európai Bizottsággal való korábbi egyeztetést és a bizottság válaszát figyelembe véve döntött arról, hogy az Európai Bíróság előtt is folytatja az eljárást. Az ügy jogszerű és megnyugtató lezárásával elkerülhető, hogy a jövőben az uniós jogra való hivatkozással bármely tagállamban hasonló incidens történhessen – hangsúlyozzák. Az uniós eljárási szabályok szerint ebben az esetben is először az Európai Bizottság elé kell terjeszteni az ügyet; Balázs Péter külügyminiszter a magyar kormány beadványát megküldte José Manuel Barroso elnöknek címezve. Az Európai Bizottságnak három hónapja van, hogy a szükséges lépéseket megtegye. Ezt követően Magyarország benyújthatja keresetét az Európai Bíróságnak. A magyar kormány továbbra is annak megállapítását kéri, hogy a Szlovák Köztársaság Sólyom László köztársasági elnök belépésének megtiltásával megsértette az alapszerződéseket és az irányelvet a közösségi jog visszaélésszerű hivatkozásával, illetve azzal, hogy nem zárja ki hasonló intézkedés megtörténtét a jövőben. A közleményben emlékeztetnek arra is, hogy a szlovák hatóságok 2009. augusztus 21-én egy uniós irányelvre hivatkozva tiltották meg Sólyom László belépését a Szlovákia területére. Az államfő aznap egy szlovákiai társadalmi szervezet meghívására érkezett volna Révkomáromba, hogy beszédet mondjon Szent István szobrának avatási ünnepségén. Szlovákia akkor szóbeli jegyzékben tagadta meg a magyar köztársasági elnök belépését. A közlemény leszögezi, a magyar kormány meggyőződése, az Európai Unió szellemiségével, céljaival és szabályaival ellentétes, hogy egy tagállam vélt politikai okokból egy másik tagország állampolgárának belépését megtiltja az uniós jogra jogszerűtlenül hivatkozva. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. május 25.Színvonalas szín-játékok és kompozíciós rendBalázs Kőrössy Ibolya selyembatik kiállítása a Kolozsvár Társaság székhelyén Balázs Kőrössy Ibolya tiszta fényű kék szeme ma is úgy ragyog mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor kedvesen mosolyogva hozta a gőzölgő kávét – valódi kincs volt ez annak idején – s tette elém a szoba sarkában álló, tekintélyes vendégváró asztalra. Nekem, kezdő újságírónak azonban még ennél is nagyobb kincset jelentett az a baráti fogadtatás, amelyben férjével, a közíróként is elismert Balázs Péter festőművésszel részesítettek, valahányszor felugrottam a Főtér kellős közepén lévő, tetőablakával a Szent Mihály-templom tornyára néző, műtermül is szolgáló lakásukba. A sajátos perspektívában felkínálkozó téma megannyi festményről köszön vissza napjainkban is, a vendégváró asztal lakóival együtt azonban már máshova költözött. A ház ura immár odaföntről szemléli otthona alakváltozásait s benne festményeinek állandó tárlatát, a ház asszonya, Balázs Kőrössy Ibolya textilművész pedig kiállítóként a napokban tért vissza jelenleg a Kolozsvár Társaság székhelyéül szolgáló egykori lakásába. Selyembatik tárlatát Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg és nyilatkozott elismerőleg az egykori főiskolai tanár és jeles művész munkásságáról, akinek tehetségénél csupán szerénysége nagyobb. A művésszel való találkozás és selyembatik munkáinak sajátos varázsa különleges élményt jelentett mindazoknak a barátoknak, ismerősöknek és művészetkedvelőknek, akik az ünnepélyes megnyitó alkalmával zsúfolásig megtöltötték az értékes kulturális rendezvények színhelyéül szolgáló termeket. A textilművész nem tartozik a gyakori kiállítók közé, munkáinak népszerűsége pedig valamelyest az életmű egységének a rovására is ment. Hiszen az évek folyamán a legtöbb kendő, faliszőnyeg, eredeti tervezésű és mintázatú ruha gazdára talált, örömöt szerezve tulajdonosának. Ilyenformán a most kiállított alkotások csupán ízelítőt képesek nyújtani egy hosszú és tartalmas művészpálya terméséből. A múlt század ötvenes éveinek sajátos, társadalmi, politikai, gazdasági viszonyai a művészetet sem hagyták érintetlenül. A kizárólagosságra törekvő szocreál évei voltak ezek, amelyek jó néhány művészt a pálya szélére sodortak vagy teljesen elhallgattattak. Mindazonáltal az egész periódus korántsem mondható terméketlennek, hiszen nem egy remekmű keltezési időpontja esik az említett időhatárok közé. S akárcsak a művészképző főiskola jeles tanárai mint Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kós András, Mohy Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Cs. Erdős Tibor, Szentimrei Judit és maga Balázs Péter is megtalálták az önkifejezésnek azt a módját, amely maradandóságot biztosított alkotásaiknak, tanítványaik közül pedig Feszt Lászlóhoz és Tóth Lászlóhoz mérhető nagyságok kerültek ki. Kőrössy Ibolya pályakezdése is ezekre az évekre esik. S bár a textilművészet területén is születhettek amolyan pártos-szocreálos alkotások, a technika sajátosságaiból adódóan az elvárások itt mintha kevésbé éreztették volna hatásukat. Érvényes ez a kifejezetten díszítőművészeti kategóriába sorolható batikolásra is. A batikművészet bölcsője Indonézia, pontosabban Jáva szigete. A 20. század elejére Európában is népszerűvé vált többezer éves technika kiváló rajztudást, fölöttébb biztos kezet, művészi képzelőerőt és színérzéket igényel művelőjétől. Az anyag bizonyos részeit a művész forró viasszal lefedi, majd az egészet festékfürdőbe helyezi. A viasszal fedett részek alatt megmarad az anyag eredeti színe. Az eljárás szükség szerint többször is megismételhető, sajátos szín- és formavariációk lehetőségét teremtve meg ezáltal. Balázs Kőrössy Ibolya kiállított munkái életművének egy csöppnyi szeletét jelentik ugyan, mégis fölöttébb beszédesek és sok mindent elárulnak alkotójuk sokoldalúságáról, művészi nyitottságáról, kísérletező kedvéről. Rendkívüli formagazdagság jellemzi a bemutatott alkotásokat. A kifejezetten dekoratív geometrikus, florális vagy zoomorf, népi ihletésű pávás motívumok találó felhasználásától az összetett, témás kompozíciókig terjed a skála. S bár ezek java része jó néhány évtizeddel ezelőtt készült tökéletesen megfelelnek napjaink korszerű követelményeinek. Azt is mondhatnám: a művész jóval megelőzte korát. A modern vonalú, leegyszerűsített mértani alakzatok szigorát a sejtelmesen suttogó, lágy színharmóniák megannyi változata enyhíti. Sajátos szín-játékok ezek, melyekkel a művész – kitűnő színérzékről téve tanúbizonyságot – oly bőkezűen ajándékoz meg. Érdekes Balázs Kőrössy Ibolya sajátos szimbólum- rendszerét is nyomon követni, melyben különleges szerepet játszik a nap és a szem motívuma. Kitűnő rajzkészségről árulkodó, optimizmust, életkedvet és szeretetet sugárzó, gyakorta játékos hangvételű faliszőnyegei az ornamens formák összetett kompozíciós rendjével is kitűnnek. A művész egykori otthona a minőségi kultúra, egész Kolozsvár művészetkedvelőinek otthonává, a Kolozsvár Társaság székhelyévé vált. Időleges visszatérése és munkáinak néhány hetes itt tartózkodása nem véletlenül aratott megérdemelt sikert. Németh Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2012. március 27.Képes könyv-jelző ErdélybőlNoblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve. A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri. Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”. A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók. A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.” A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik. Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására. Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” . Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika. NÉMETH JÚLIA Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 28.Újabb közéleti személyiségekről derült ki, hogy együttműködtek a SzekuritátévalAz erdélyi magyar közélet újabb neves szereplőiről tárta fel Könczei Csilla kolozsvári adjunktus, néprajzkutató, hogy együttműködtek a román kommunista titkosszolgálattal. Apja, Könczei Ádám néprajzkutató – az erdélyi táncházmozgalom megalapítója – megfigyelési dossziéját bemutató blogjában ezúttal Szőcs István, Varró János és Veress Zoltán íróról, valamint Balázs Péter festőművészről hozta nyilvánosságra, hogy fedőnéven jelentettek a Szekuritáténak. Könczei valamennyiük esetében közzéteszi a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Tanács (CNSAS) dekonspiráló jelentését. A Könczei Csilla (képünkön) szekusblogján közzétett, az átvilágító bizottságtól származó dokumentumok szerint Szőcs István író, kritikus, műfordító Rusz Péter néven jelentett a Szekuritáténak. Varró János (Marosvécs, 1927 – Kecskemét, 2004) irodalomtörténész, regényíró, műfordító Vincze János és Vasilescu, az 1986-tól Svédországban élő Veress Zoltán költő, író, műfordító Ovidiu, míg Balázs Péter (Magyarfenes, 1919 – Kolozsvár, 2003) festő Balogh Iosif néven működött együtt a titkosszolgálattal. Az érintettekről nem tudni, pontosan milyen jellegű jelentésekkel látták el a Szekuritátét. Könczei Csilla feltárja azt is, hogy a Szőcs Istvánnak tulajdonított jelentések fénymásolatával 2010-ben felkereste az írót – Szőcs Géza író, volt magyar kulturális államtitkár édesapját –, aki nem tagadta, hogy ő a jelentések szerzője, de közölte: a nyilvánosság előtt nem fogja felvállalni ügynöki múltját. Szőcs Istvánról – akit tegnap lapunknak nem sikerült elérnie telefonon – egyébként Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének második, 2010-ben megjelent kötete is megállapítja, hogy Rusz Péter fedőnéven jelentett a Tőkés családról és a nemrég elhunyt Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárról. Különben a most leleplezett írók közül Veress Zoltánt 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult a börtönből; Könczei Csilla róla megjegyzi, hogy ő írta és olvasta fel édesapja temetési búcsúztatóját. Varró Jánost az ’56-os forradalommal való szolidarizálásáért 16 év börtönre ítélték, 1964-ben általános kegyelmi rendelettel szabadult. Könczei Csilla szekusblogja alapján korábban Xantus Gábor kolozsvári televíziós operatőr-rendezőről, az 1998-ban elhunyt Marosi Péter szerkesztőről, kritikusról és színházigazgatóról, valamint az 1981-ben elhunyt Márkos Albert zeneszerzőről, zeneakadémiai tanárról derült ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval. Krónika (Kolozsvár) 2012. december 14.Több gyűjtés is indult Magyarországon Böjte Csaba árvái javáraEgész napos műsorfolyamban mutatja be december 16-án, vasárnap a Böjte Csaba ferences szerzetes által alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány áldozatos munkáját a Duna Tv és az m1. Az MTVA még december 2-án, advent első vasárnapján indított akciót az alapítvány támogatására. A Jónak lenni jó elnevezésű kampány nyitóeseménye Csobánkán, az alapítvány első, Magyarországon létrehozott, bentlakó gyermekotthonában zajlott. Az eseményen az MTVA vezérigazgatója, Böröcz Miklós, valamint a közmédia több műsorvezetője is részt vett, akik ajándékkal kedveskedtek az ifjú házigazdáknak, valamint az adventi dekoráció készítésében is segítettek. Böjte Csaba köszöntőjében rámutatott: a magyar emberek segítsége nélkül nem lehetne naponta enni adni 2300 gyereknek. A kéthetes akció zárul most vasárnap. Mint a közmédia közleményéből kiderül, az egész napos műsorfolyamban fellép többek között Sebestyén Márta, Balázs Péter, Rátóti Zoltán, Kálid Artúr, Szentpéteri Csilla, Hobo, Eszenyi Enikő, Szent Martin és Kovács Katalin olimpiai kajakozó is. A műsor idején is Böjte Csaba ferences szerzetes gyermekmentő missziója várja az adományokat. Vásárhelyi Tamás, az alapítvány magyarországi elnöke elmondta, hétfőig már csaknem hárommillió forint érkezett. A pénzadományok mellett tartós élelmiszereket és ruhákat várnak az alapítvány munkatársai. Az adománygyűjtésről bővebben a televízió honlapján találhatnak információt az érdeklődők. Elindult a cipősdoboz szállítmány Nem ez az egyetlen gyűjtés egyébként az erdélyi árvák számára. Idén immár hetedik alkalommal visznek Böjte atya és a Baptista Szeretetszolgálat szervezésében cipősdobozokba csomagolt, karácsonyi ajándékokat Parajdra. Ennek keretében idén 2500 nehéz sorsú gyermeknek kerül biztosan ajándék a fa alá. Két iskola diákjai is állítottak össze ajándékcsomagokat, amelyeket szombaton Parajdon, egy karácsonyi ünnepség keretében adnak át a gyermekeknek. Böjte: az ajándék gyógyít „Az ajándék az, ami gyógyít, nyugtat, bátorít, erőt ad, a közelgő szent karácsony pedig jó alkalom, hogy Mennyei Atyánk példájára, aki fiát küldte el nekünk a Földre, mi magunk legyünk szeretteinknek az áldás, az igazi ajándék” – vallja Böjte Csaba, aki karácsony előtti gondolatairól az MTI-Press megkeresésére beszélt. „Ha ilyenkor, az ünnepek közeledtével mindenki a saját családjában, portáján igyekezne harmóniát teremteni, kitakarítani, az egész világ sokkal szebb és békésebb lenne” – jegyezte meg a főként adományokból már 2350 elárvult gyerekről gondoskodó, Déván élő ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány életre hívója. Megítélése szerint harmónia azonban csak a szívből jövő szeretet igaz érzésével teremthető meg. E nélkül a méregdrága ajándék is legfeljebb – akár egy harsogóan díszes, de üres doboz kibontva – csalódást kelt. „A jótett, az erény gazdagabbá, örvendezővé tesz bennünket, márpedig jónak lenni – mint tudjuk – örömteli dolog. A jó példa pedig ragadós, meglepően sok követője akad, akár a rossznak, ami viszont inkább lehúzza az embert – szögezte le. – A belső békénket, nevezzük akár boldogságnak, nem a javak felhalmozásával, tapsok kicsikarásával, egymás fölé kerekedéssel teremthetjük meg – elég hozzá jót tenni.” Mindenki tehet szeretetteljes gesztust A maga szerepéről szólva hangsúlyozta, hogy Isten megbízottjaként ő egyfajta „reklámhordozónak” tekinthető, aki a szolidaritás érzését igyekszik felerősíteni, amerre jár. Szerinte az állam és az egyház a szociális kérdéseket nem tudja megoldani, ehhez elengedhetetlen az emberekben meglévő nagylelkűség ébrentartása. „Megannyi Böjte atyaként mindenki tehet a környezetében, az utcájában valami olyan apró, szeretetteljes gesztust, amellyel a rászoruló gyerekeken, családokon lendíthet. Amit alighanem más pénzért sem csinálna meg, de mi ezzel a cselekedetünkkel kedvező irányba terelhetjük a dolgokat – magyarázta. – Sok ilyen kis pozitív impulzus pedig összeadódva elérheti a kritikus tömeg szintjét. Amikor a közömbösség helyét a segítőkészség, a gyámolítás szelleme hatja át, a közhangulat, az általános életérzésünk is nagyot javulhat.” A válságról, az élet nehézségeiről eközben úgy vélekedett, hogy nem a világgal van a baj, hanem az emberekkel. „Gyakran úgy járunk, mint a kapatos székely ember, aki hazafelé a sötétben nekimegy egy oszlopnak, aztán körbetapogatja, és bosszúsan megállapítja: csapdába kerültem, be vagyok zárva. Bódult állapotban nem érzékeli, hogy több irányba is folytathatná az útját. Nyafogunk, pánikolunk, holott jobb körülmények között élünk, mint a középkorban akár egy király – fejtette ki a szerzetes. – Az elmúlt ezer évben például soha annyi ruhája nem volt elődeinknek, mint nekünk, a hűtőszekrényünk tele van mannával. Sok az egészségtelenül kövér ember, miközben a Kárpát-medencében mindenütt megkapálatlan, gazos kerteket, leszűretlenül hagyott almafákat, üres ólakat látni. Pedig megmaradásunk jórészt azon múlik, hogy az őseink által megművelt földeket újból termővé tegyük. Igazi bajok persze időről időre óhatatlanul ránk törnek, de ennek hozadékai is vannak: ilyenkor gyönyörű, szép emberi vonások kerülhetnek elő.” Szépülő világban élünk A ferences szerzetes ugyanakkor nem osztja azok álláspontját, akik szerint rossz irányba halad az emberiség, szerinte kibontakozó, szépülő világban élünk, még akkor is, ha a „gonosz lélek ezerrel próbálja gyalázni”. Példaként említette, hogy az elmúlt 20 évben – szemben a korábbi évszázadok gyakorlatával – a Kárpát-medencében senkit nem öltek meg hite, világnézete vagy nemzeti identitása miatt. „A mai emberből leginkább a hit hiányzik. Hit nélkül pedig a napi élet is nehezen működik – hangsúlyozta. – Még a földműves sem kezdheti a tavaszi szántást anélkül, hogy hinne abban: erőfeszítése eredményéből ősszel kenyér készülhet. Az ember tévedhet, a politikusok vagy a kormányok a szeg mellé üthetnek, de hinnünk kell benne, hogy a világ jó kézben van. Isten dolgozik, gondoskodik rólunk. Ha azonban a fiókja rángatása miatt egy szekrény a fejünkre borul, a balesetért nem hibáztathatjuk az asztalost.” Krónika (Kolozsvár) 2013. január 8.Nemzet/köziség/fölöttiség a Korunk januári számábanAz utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli januári számát a Korunk: a lapszám címe Nemzet/köziség/fölöttiség?” A szerzők a témához politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak, a folyóiratban egyaránt megtalálható a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország belső-külső problémái, Ady és Caragiale örökségének értelmezése. A szerzőgárdát többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor, Zelei Miklós képviseli. A képi megjelenítést Tettamanti Béla grafikái biztosítják. (közlemény) Tranisndex.ro, 2013. január 9.Nemzet(köziség)ről a KorunkbanAz utóbbi évek egyik legtöbbet vitatott kérdésének szenteli idei első lapszámát a kolozsvári Korunk folyóirat: Nemzet/köziség/fölöttiség? – ez az alcím olvasható a borítón, kérdőjellel érzékeltetve a három, egymással összefüggő és egymással szembeállítható fogalom kapcsolatának bonyolultságát. Politológiai, gazdasági, irodalmi tanulmányokban, esszékben, jegyzetekben, versben és prózában szólnak hozzá a szerzők a témához. Egyaránt megtalálja itt az olvasó a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió, Románia és Magyarország külső-belső problémáit, valamint Ady és Caragiale örökségének értelmezését. A lapszám szerzőgárdáját többek közt András Sándor, Balázs Imre József, Balázs Péter, Demény Péter, Gömöri György, Horváth Andor, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Kovalszki Péter, Lengyel László, Oplatka András, Pomogáts Béla, Vasile Puşcaş, Róna Péter, Sigmond István, Szilágyi Ákos, Szücs György, Zalán Tibor és Zelei Miklós alkotja. A januári Korunk folyóiratot Tettamanti Béla grafikáival illusztrálták. Krónika (Kolozsvár), 2013. február 20.Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállításaA 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.). A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg. A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke. N. J. Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 5.„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére. A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek. Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár Szabadság (Kolozsvár), 2015. június 3.Magyar Kisebbség, 2014/2.Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer- 1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013. kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos. Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját. A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk. Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu- 2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51. pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható. A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él. György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára. A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve. Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet. Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük. Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3 Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4 Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel). 3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18. 4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84. A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le. Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet. Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén. Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának. Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges pozíciót teremtett meg, valójában azonban maga is egy politikailag felhasználható diskurzuson ügyködik. Az pedig már teljesen másodlagos, hogy felkínálja-e szétanalizálásának valamely eredményét valamilyen politikai pólus számára, vagy csupán hagyja, hogy műve „elengedett gyeplővé” váljon a narratívák versenyében. Nincs tehát univerzális kritikai nézőpont, olyan, amilyet a „leleplező” dekonstruálás ígér. Van a dekonstruálásnak mindazonáltal egy másik, megértő attitűdje is, amely tulajdonképpen úgy teremt kritikai pozíciót, hogy abban a részvétel igénye is megjelenik. A folyamatosan és kritikailag vizsgált Erdély-képeknél maradva például a történész Bárdi Nándor az, aki ilyen kritikai pozíciót képvisel. Aki nem az univerzalisztikus indulatú szétanalizálásra nyújt példát, hanem arra, hogy a kritikai pozíció felépítése tulajdonképpen mindig csak antré a valamiben való értelmiségi részvételhez. Ami mindig konkrét terveket jelent, törekvést azok útra bocsátására, de a tévedés vállalt kockázatát is. A „leleplező attitűd”, amely György Péter emlékezetmódszerét inkább irányítani látszik, hasznos lehet a magyarországi olvasó számára, segíti „kismagyar” gondjai megértésében (annak minden, fentebb vázolt ideológiai és politikai kockázatával), az erdélyi olvasó számára azonban a „megértő attitűd” a fontosabb. 5 Szövegeink az események után kullognak. Erdélyi Riport, 2013. december 26. Transindex.ro 2015. november 3.In memoriam Balázs Kőrössy Ibolya2015. október 31-én, 87 éves korában elhunyt Balázs Kőrössy Ibolya textilművész, nyugalmazott egyetemi oktató. Tudtam, hogy nagy beteg, mégis váratlanul ért a szomorú hír, amikor Laci fia szombat délelőtt elcsukló hangon közölte, hogy édesanyja nincs többé. Váratlanul, hiszen Ibike mindig mosolygós, derűs lénye feledtetni tudta a bajokat. Ilyen volt harminc egynéhány évvel ezelőtt, amikor megismertem, és ilyen néhány héttel ezelőtti, utolsó látogatásom alkalmával is. Csodálatosan szép kék szemének ragyogásán mit sem változtattak az évtizedek, hiszen a lelke ragyogott bennük. Az a nyílt, szeretetre méltó, tiszta lélek, ami mintha környezetét is megnemesítette volna. Többnek, jobbnak éreztük magunkat társaságában, mert ő akarta így. Szerénységében volt boldog. Szívesen beszélt betegség sújtotta, s mégis szép emlékekkel teli gyermekkoráról, tanulóéveiről, főiskolai tanárairól, de a dicsekvés, a magakelletés fényévnyi távolságra állt tőle. Legutóbbi látogatásom alkalmával is néhány éve elhunyt férje, Balázs Péter féltő gondoskodással őrzött festményeit mutogatta előszeretettel, tárta fel a műterem kincseit, s amikor egy-egy félreesőbb helyen lévő munka iránt érdeklődtem, szerényen jegyezte meg, hogy „ja, ez csak egy vázlat, még főiskolás koromban készítettem”. De az a „vázlat” úgy ragyogott, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá. Németh Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 24.Képek és háttérképekavagy, reminiszcenciák Erdély képzőművészetének budavári seregszemléjén Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte. Vásznai háttereiben olykor karakteres kolozsvári műemlékek látványát is felidézte, segítségükkel zárva le a megszerkesztett síkrendszereket. Egyik visszatérő motívuma – természet iránti csodálatából és személyes hitéből fakadóan – a Mária-kultuszhoz köthető liliom képe volt, amely az ártatlanság, a tisztaság iránti elkötelezettségének szimbólumaként is értelmezhető. Ám némely vásznán megidézett tárgyaihoz személyes kapcsolat is fűz. Mégpedig abból fakadóan, hogy azok egy része a mi, református kollégiummal szemközti lakásunk padlásáról vándorolt át őhozzá. A külföldre végleg eltávozó előző bérlő, Sándor Ferenc professzor úgy rendelkezett: ha egy Fülöp Antal Andor nevezetű festőművész jelentkezik, számára bármilyen népművészeti jellegű alkotás átadható a családi lomtár darabjai közül. E műveket a homályos gerendatér csöppnyi, kulcsra zárt sarokszobájában lehetett megtalálni. Amikor legelőször csengetett be hozzánk, és még kamaszként ajtót nyitottam, menten zavarba is jöttem, mivel sehogy sem értettem, mi lehet az oka annak, hogy jóllehet vele szemben állok, ő mégis folyamatosan a hátam mögé, az ajtó felső sarka felé tekint. Utóbb értesültem róla, hogy némi szemhiba volt ennek hátterében, ezért volt a malőr. Emlékszem, még akkor, frissiben szeget is ütött a fejembe, hogy ilyen esetben vajon hova kell helyeznie a festőnek a munkaállványát, esetleg a székét, hogy azt láthassa, amit fest. Ámde Andor bácsi e fogyatékosságát következetesen öniróniával kezelte, amikor arra utalt, hogy éppen e hibájából fakad sajátos látásmódja, amiként azt El Grecónál is feltételezték. „Tudod, lelkem – mondta –, én a világon mindent a valóságtól eltérően sárga színben érzékelek, egyedül csak a tojás sárgáját látom eredetiben”. Persze, egy művésznél az érzékszervi változások más formában is megnyilvánulhatnak, például éppen Mohy Sándor esetében, aki idős korában, megváltozott látása eredményeként abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ifjúként helytelenül érzékelte a színeket, ezért összes korai képének harmóniáin okvetlenül világosítania kell. Ettől fogva az alaptalan átfestések növekvő veszélye miatt valósággal dugdosták előle saját műveit. Andor bácsi képi kelléktárát elsősorban a gazdagon kipingált tányérok, csuprok, mázas bokályok, valamint a mestert alkotás közben kiszolgáló ecsetek, tubusok és egyéb munkaeszközök látványa jellemezte. A festő Andrásy Zoltán osztályvezető tanárom volt – a sors iróniája, hogy éppen a grafika tanszéken. Művészi hitvallását vegyes érzelmekkel fogadtam, mivel ideológiai felhangoktól sem mentes művein – vissza-visszatérő elemként – szívesen borította be kékruhás alakok vonuló csoportjaival, lobogók erdejével nagyméretű vászontereit. A tárlaton látható Kép-szobor címet viselő „ofszet” technikájú plakátja viszont, amely a kolozsvári Sétatéren megépült Kós Károly tervezte Műcsarnok 1944-es képzőművészeti kiállítását népszerűsítette, még korai időszakából való, és inkább Kassák tömör grafikai szemléletéhez közelít, ám annál kevesebb meggyőző erőt képvisel. Ma már nem neheztelek rá, hogy egykor két hétre kizáratott az egyetemről – azok után, hogy képtelen volt felfogni: miképpen lehet a nagyméretű rajztáblák egyik felét gombfocipályaként is kiválóan használni. És ott sorakoztak egyéb emlékezetes művek, a naivak látásmódját mímelő Incze Jánostól (Nagybányai részlet, Énekes önarckép, Téli kapu), a hóhajú-kékszemű Bene Józseftől (Elvert határ, Körhinta, Nyugalom), az Utunk-os kollégától, Balázs Pétertől (Faragott balladák, Lujza néni) vagy a frakturált színfoltokból építkező, kiváló tehetségű Kovács Zoltántól (Tavasz), hogy csak néhányat említsek azok közül, akik szintén nincsenek már köztünk, ám évtizedekkel ezelőtt bármikor összefuthattam velük Kolozsvár harangos főterének virágos gruppokkal ékesített flaszterén. Miközben az Idők egymásra csúsztatott néhány vázlatlapját virtuális/valós sétám közepette lepergetem, befejezésül egy epizód még villanófénybe kerül, amely a tárlat egyik kivételes személyiségét hivatott közelebb hozni az olvasóhoz. Kós Károlyról szeretnék még szólni, akivel a sors kegyes adományaként volt alkalmam személyesen is néhányszor találkozni. Az erdélyi képzőművészet eme ünnepélyes seregszemléjének színhelyén magával ragadó életművének három, mintegy tenyérnyi metszete előtt állhattam meg. És e művek tisztán, feketén-fehéren, a műteremtés tömörített nyelvén kimondható határozott igennel és nemmel idézték fel a szépíró, az építőművész, a politikus, a grafikus, a szerkesztő, a könyvtervező és könyvkiadó mára alighanem legendássá magasztosult, transzilván mítoszt megtestesítő személyiségét. Az építész látásmódjával visszaköszönő Mátyás király szülőháza című fametszete talán azért is férkőzött közel hozzám, mivel hat esztendeig a nagy király nyomdokán járva, a múlt tömény illatát árasztó falak árnyékában végezhettem képzőművészeti tanulmányaimat. A Varjú-nemzetség linóleumban kivésett illusztrációi pedig enteriőr hangulatukkal Kalotaszeg gyöngyszemének, a sztánai Varjúvár hűvös körtornyának emlékét idézik, ahol az ötvenes évek közepén néhány emlékezetes nyarat tölthettem el csillagporos éjszakákkal, a ligetekkel tarkított szűk völgy alagútra bámuló, romantikus zöldvilágában. Károly bácsival ott találkoztam legelőször. Aztán még pár alkalommal a kolozsvári Utunk szerkesztőségében is – eseménynek beillő látogatásai során, noha azokra igencsak ritkán került sor. Ám egy alkalommal, amikor neves szerkesztő kollégánk kerek születésnapját ünnepeltük, Kós Károly is megtisztelte őt jelenlétével. Szellemi életünk doyenje akkor már a kilencvenediket taposta. A hangos társaság jó szokását meg nem cáfolva, élcelődve, vállon veregetve öregbítette az ötvenedik évfordulós „agg” ünnepeltet, aki felett „jócskán eljárt már az idő”. Károly bácsi, a hangoskodó társaságtól kissé távolabb, nemes vonalú arca ráncainak árnyékából kísérte figyelemmel az eseményeket; szótlanul ült, meghúzódva a szoba egyik kevésbé zaklatott sarkában. Aztán az egyik, lélegzetvételnyi ideig tartó csendes pillanatban alig hallhatón, inkább csak önmagához intézett szavakkal, végre ő is hangját hallatta, mondván: „De szeretnék én is még egyszer nyolcvanéves lenni”. A valóság lényegéből fakadó művészi tapasztalat és alkotói bölcsesség babérkoszorúja az Idő és a Rendeltetés kegyes ajándékaként hullhat az arra kiválasztott alkotóra. Hokusai, a japán festészet és fametszés nagymestere erről ekképpen vélekedett: „Hetvenhárom éves koromban kezdtem kissé megérteni az igazi természetet, az állatok, a füvek, a fák, a madarak, a halak és bogarak formáit. Következésképpen nyolcvanéves koromban még jobban fogok előre haladni. Kilencvenéves koromban be fogok hatolni a dolgok misztériumába. Százéves koromban bizonyára csodálatos tökéletességet érhetek el, s ha száztíz éves leszek, minden vonal, minden pont, ami csak kezem alól kikerül, eleven lesz”. A fenti sorsokat és jelképeket idéztem magam elé, amikor 2015. október havának ötödik napján bebarangoltam a Magyar Nemzeti Galéria Erdély művészetét bemutató kiállítását. Árkossy István (Megjelent a Magyar Napló 2016. januári számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.) Szabadság (Kolozsvár) 2016. május 26.Erkölcsi kérdés is a helybenmaradásElőbb matematikusnak készült, majd orvos lett, de a rendszerváltás után lehetett volna politikus is. Dr. Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára öt gyermek édesapja – erkölcsi kérdésnek tartja, hogy Erdélyben nemzedékeket készíthet fel az orvosi pályára. Többek között a helybenmaradásról és az elvándorlásról beszélgettünk. – Egy cikkében azt írja, hogy a szatmárnémeti iskolában, ahol érettségizett, a nyolcvanas évek elején negyven diákból negyvenen jutottak be egyetemre, ami a kommunista rendszerben óriási teljesítménynek számított. Miért választotta az orvosi pályát? – Az 5. számú Ipari Líceumban érettségiztem Szatmárnémetiben 1982-ben, az akkori magyar líceumban, a mai Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Az ország legjobb magyar iskolája volt. A matematika-fizika osztályból mind a negyvenen egyetemet végeztünk, legtöbben mérnöki, matematika szakot. Bár létezett biológia-kémia osztály is, úgy adódott, hogy az osztályomból öten készültünk orvosira. Én az utolsó középiskolás nyári vakációmban döntöttem el, hogy édesanyám hivatását követem. Addig matematikusnak készültem, minden évben helyezést értem el aMatematikai Lapok feladatmegoldó versenyén. Diákéveim alatt összesen huszonöt helyi, megyei és országos olimpiászon is részt vettem, a mateken kívül magyarból, kémiából és fizikából. Végül a matematika elvontsága miatti belső tiltakozásból mentem orvosira, hogy másokon segíthessek a bajban. Végül nem lettem gyógyító orvos, de egyetemisták, szakorvosok, doktorandusok munkáját egyengethettem. – Oktatóként hogyan élte át a rendszerváltás óta tartó viharos éveket a MOGYE-n? – Be kell vallanom, hogy könnyen pályát változtathattam volna. Diákéveim során az „ellenzéki” Communitas kör szervezője, az egyetemista diáklap magyar oldalának szerkesztője voltam. Így kerültem kapcsolatba erdélyi magyar értelmiségiekkel, akik 1989 után más állás után néztek, például politikusok lettek. Én úgy gondoltam, hogy frissen szerzett orvosi diplomával a tarsolyomban az a kötelességem, hogy a végzettségem ne máshol kamatoztassam. Hosszú kihagyás után 1991 februárjában szerveztek első alkalommal felvételi vizsgát oktatói állásokra. Oda jelentkeztem, ahol esélyesnek tűntem, a Közegészségtani Tanszékre. Ma is hálával tartozom mestereimnek – Bedő Károlynak, Dienes Sándornak, Ureche Ramonának –, hogy szakmailag kiteljesedhettem. Amúgy lelkiismereti szempontból nem könnyű része lenni a MOGYE oktatói struktúrájának. Az egykori egyoldalú elvárás sokoldalúvá vált, a keleti tanokat nyugatiak váltották fel, helyenként elméletben átvett, a gyakorlatban azonban nehezen alkalmazható rendszereikkel. Jó lenne, ha valóban a multikulturalitás sajátos, értékteremtő és ezáltal eredményes útját tudnánk járni, de attól még nagyon távol állunk. A majdnem mindent meghatározó többség részéről nincs akarat ebbe az irányba, miközben a magyar tanári kar és holdudvara, a magyar orvostársadalom – a magyar sors és a magyar politikum gyakorlatát meg nem hazudtoló módon – rendkívül széthúzó. Ezt a bonyolult helyzetet a magam értelmiségi hozzáállása szerint úgy tudom feloldani, hogy nem keresem a funkciókat és a velük járó sokszor felesleges vesződéseket, inkább ott próbálok hasznos lenni, ahol értéket teremthetek. – Ha fiatal orvosokról hallunk, állandóan visszatérő téma az elvándorlás. Mennyire súlyos jelenség ez? – Már a nyolcvanas években az a mondás járta, hogy minden harmadik magyar orvos elhagyta Romániát. Évekkel ezelőtt Balázs Péter budapesti professzorral tudományos kutatással igazoltuk az utóbbi évtizedek hétköznapi tapasztalatait, és konkrét adatokkal támasztottuk alá a Magyarországra irányuló romániai magyar orvosmigráció méreteit. Az adatok szerint Marosvásárhelyen 2008-ig a 9375 végzettből 5012 volt magyar. Ugyanakkor erre az időszakra vonatkozó 3486 magyarországi honosítás közül Marosvásárhely részesedése 1629 Magyarországon honosított orvos. Az első csúcs a rendszerváltozást követő évben, 1990-ben jelentkezett, míg a második 2005-ben, egy évvel azután, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló a helyzet a fogorvosokkal is (647 honosított fogorvos). A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyértelműen Magyarország orvos és fogorvos utánpótlásának integráns részét alkotta. Azóta némileg más a helyzet, ugyanis mindkét ország csatlakozása az Európai Unióhoz szabadabb utat nyitott az orvosok munkavállalásának. Közben a Marosvásárhelyen végzettek számára Nyugat-Európa és Észak-Amerika államai váltak a fő célországgá. Megjegyzendő, hogy az elvándorlás fő oka nem csupán a jobb anyagi megbecsülés: sokan azért választják a külföldi boldogulást, mert gátolt az itthoni szakmai fejlődésük, a romániai egészségügyi intézmények gyengébben felszereltek. – Hogyan látja az erdélyi magyar orvosok érvényesülési lehetőségét szülőföldjükön? – Négy éve tudományos közleményben „kísérletileg” igazoltam, hogy az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben csak magyar nyelven tanuló orvosok bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Alátámasztottam döntő többségük itthoni szakmai helytállását, miszerint a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása. Mintegy megcáfolva a magyar nyelv használatát a román diákok körében kikényszerítő magyar oktatókkal, a román beteggel magyarul társalgó magyar orvos rémképével riogató személyeket, akik megkérdőjelezik az anyanyelvű orvosképzés lényegét. Most azokat is szeretném megcáfolni, akik szerint az erdélyi magyar orvos nem érvényesülhet szülőföldjén. Ez jelentős mértékben rajta is múlik. Vajon megpróbálta-e, küzdött-e eleget érte, próbált-e helyes mentalitást kialakítani ebben a valóban „menni vagy maradni” dilemmát és divatot hordozó világban? Meggyőződésem, hogy már nagyon sok Németországba igyekvő migráns megbánta, hogy elindult. Pedig az ő helyzete összehasonlíthatatlan az erdélyi orvoséval. Nálunk nincs háború, és az erdélyi magyar orvos nem küzd mindennapi megélhetési gondokkal. A fentiek tükrében fájó, hogy egy végzéshez közeledő orvostanhallgató néhány éve azt nyilatkozta, azonnal Nyugatra készül, mert nem óhajt a sokat bírált hazai egészségügyi rendszer alkalmazásába állni. Az már erkölcsi kérdés, hogy miért óhajtotta elvenni mások elől az ingyenes orvosképzési helyet az ugyancsak sok kritikával illetett román oktatási rendszerben. – Ön szerint milyen napjainkban az orvosok megítélése a társadalomban? – Ez minden társadalomban nagyon összetett, történelmileg és földrajzilag egyaránt. Az orvos „élet és halál ura”, ami tiszteletet és elismerést érdemel, ugyanakkor sajátos helyzete visszaélésre is alkalmat adhat. Én azt hiszem, hogy az orvos megítélése pontosan olyan, mint amilyen maga a társadalom. Ennek megfelelően nálunk ugyanolyan zűrzavaros és ellentmondásos az értelmiségi, ezen belül az orvos megítélése is. Értékteremtőbb és értékfenntartóbb társadalmakban a kikényszerített értékteremtés egyúttal nagyobb megbecsüléssel jár. – Gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió tagországai között az utolsó helyeken állunk népegészségügyi kérdésben. Lát-e ezen a területen pozitív változást? – Uniós viszonylatban valóban hátul kullogunk, világszinten viszont jó a helyzetünk. Persze, az egészségügyi rendszerünk számára is kihívás, hogy az Európai Unióban helyt álljunk, mint a kevésbé tehetős „családtag”. Pozitív változásra addig nem lehet remény, ameddig Romániában az egészségügyre a bruttó hazai termék négy százalékát fordítják, míg az Európai Unió szintjén ennek másfélszerese-kétszerese jut az ágazatnak. A különböző egészségügyi mutatók látványos javítása, a megelőzés hangsúlyozása helyett maradnak hát a legfontosabb problémák: az egészségügyi ellátás egyenetlenségei, az egyre fokozottabbá váló szakorvoshiány, a zsúfoltság miatt romló hozzáférhetőség, helyenként a rossz felszereltség, a stratégiahiány és a többi. – Előadásaiban gyakran hivatkozik nagycsaládos tapasztalataira. Tudjuk, hogy a régi nagycsaládos modell megszűnt, ennek ellenére többen is mondják, hogy értelmiségi körökben ismét „divat” lett a harmadik gyerek. Mennyire súlyos jelenség a születések számának visszaesése? –A pozitív példákon túl az erdélyi magyarságra leginkább a fogyás, az elvándorlás, a beolvadás, az elidegenedés, a hagyományvesztés, a borúlátás és a kilátástalanság jellemző. Nagymértékű térvesztésről számolnak be a demográfiai mutatók: a legutóbbi két népszámlálás között kétszázezer lélekkel csökkent a romániai magyarság létszáma, így az egy és negyedmilliós határ alá került. Az egykori hagyományos nagycsaládos modell megszűnésével és az egy nőre eső igen alacsony gyermeklétszámmal kell számolnunk. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára és világnézetre lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás, autonómiaformák, egyéni példamutatás. A harmadik, sokadik gyermek vállalása a fentieket erősíti meg. – Európai viszonylatban milyen mértékben lehet kormányzati politikákkal hathatósan támogatni a gyerekvállalást? – Kedvező jel, hogy a nők átlagosan több mint két gyermeket szeretnének vállalni. Ez rendkívül fontos társadalmi kihívásnak bizonyul, hiszen az akarat megsegítése a népesedési kilátások potenciális javulását eredményezheti. A demográfiailag megingott Európának vagy legalábbis a magyar közösségnek az kellene, hogy legyen a válasza a migránsválságra, hogy elősegítse az óhajtott és a végül felvállalt gyermekszám egymáshoz való közelítését. Jelenleg a kettő különbsége egy egész gyermek. Szóval, a magyar kormány családbarát politikájával arra törekszik, hogy ez az „elfeledett” gyermek végül megszülessen. – A mai erdélyi egyetemi oktatónak mennyire van lehetősége komoly kutatási munkát végezni? – Különböző népegészségügyi kérdésekkel foglalkozom, kiemelten a magyar népesség életmódjával és egészségi állapotával. Negyedik éve amerikai, magyarországi és romániai kutatók szakmai együttműködésével megvalósuló dohányzáskutatásnak vagyok a romániai koordinátora. Összesen hét kutatási területen folyik a tevékenység, eredményeinket hazai és külföldi konferenciákon, szaklapokban ismertetjük. Idén márciusban hatodmagammal Chicagóban vettünk részt az Egyesült Államok kimondottan dohányzási témájú csúcskonferenciáján. Egy hónapja a tizedik doktorandusom védte meg sikeresen a doktori értekezését. Bár tőlünk nyugatabbra, már Magyarországon is sokkal több lehetőség biztosított, azért idehaza is zajlik az élet. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. január 7.Nagy Miklós Kund: a szívem már régóta vásárhelyiHosszú lenne sorolni, mennyi műfajban van otthon, de ragaszkodik az újságíró szakmához, ezt tekinti hivatásának. Azt vallja, hogy interjúiban kérdéseivel maga is benne van. A publicisztikáiba pedig egy kis irodalmat is be tud csempészni. Az értekező prózát, az esszé műfaját szereti legjobban. Nagyenyeden a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett 1961-ben, majd Marosvásárhelyen a Tanárképző főiskolán diplomázott román-magyar szakon. Később magyar-francia szakos diplomát is szerzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetemen. Pályáját falusi pedagógusként kezdte, majd a Marosvásárhelyi Rádióban művészeti műsorokat szerkesztett, majd a rádió megszüntetéséig, kulturális osztályvezető volt. Később a Vörös Zászló megyei napilapnál szerkesztőként dolgozott, itt érte a rendszerváltás, amikor a szerkesztőség megalapította a Népújságot, ennek művészeti mellékletét, a Múzsát negyedszázada szerkeszti. Tanított a színiakadémián és a Sapientián is több évig, több mint húsz képzőművészeti könyvet írt, számos portrékötete született, de írt rádiókabarét és dalszövegeket is. Színházi, irodalmi kritikái, képzőművészetről szóló cikkei megszámlálhatatlanok, hétről hétre nyit meg kiállításokat, és házigazdája kulturális rendezvényeknek. Számos elismerés és díj tulajdonosa, legutóbbi kitüntetése a Bernády-emlékplakett. Nagy Miklós Kunddal életútja történéseiből szemezgettünk. – Önt a Mikulás hozta ’43-ban, a háború kellős közepén, a II. Bécsi döntés akkoriban rendesen belekavart az erdélyiek életébe. Az önökét érintették-e az akkori események? – Én Dél-Erdélyben születtem, ezt a részt nem csatolták vissza az anyaországhoz. Nagyenyed a Bethlen Kollégiummal egyik magyar központja volt a régiónak, ott próbálták őrizni a magyar kultúrát és az identitást. Az enyedi szellemi erő minket meghatározott. Édesapám a város fontos magyar emberének számított. Születésem idején heteken át katonai munkaszolgálatosként a Szebeni-havasokban volt, majd hónapokat töltött a zsilvásári lágerben, amikor végre hazajött, féltem tőle. „Menj el, bácsi!”– mondtam neki. Nem lévén itthon, az anyakönyvbe Nicolaeként jegyeztek be, a Kundot Cundnak írta a hivatalnok. Így a nevem csak a publikációimban és a magyar állampolgársági igazolványomban szerepel magyarul. – Édesapja azért került lágerbe, mert az akkori rendbe nem jól illeszkedett? – A világháború vége felé „túszként” gyűjtötték oda a jeles magyarokat. Ő harcos ügyvéd volt. Magna cum laude eredménnyel végzett a román nyelvű egyetemen, megbecsült szakmai hírnevet szerzett magának, Bukarestbe is hívták románokat védeni. Rázós, veszélyes ügyekhez kérték föl őt magyarok is, románok is. Nagyszüleim tekintélyes polgárok voltak. Dédnagyapám kétszer is volt a Bethlen Kollégium rektor professzora. Aztán az ötvenes években édesapám összekülönbözött egy ügyésszel, egy tárgyaláson azt találta mondani, azért bántják védencét, mert az magyar – ekkor rágalmazási pert akasztottak a nyakába, és börtönbe került. Szabadulása után nem praktizálhatott, jogtanácsosként tudott nagy nehezen elhelyezkedni, csak jóval később rehabilitálták. Sok gondunk volt, de ettől függetlenül szép volt a gyermekkorunk, így éreztük ezt a bátyámmal együtt. Jómagam rengeteget olvastam, fociztam, sportoltam, korán megismerkedtem a művészettel, a családban is volt festőművész, zenészek is, ez előnyös volt később a pályám alakulásánál. Viszont nagy hátrányt jelentett a származásom. – Gondolom valamilyen humán szakon szeretett volna továbbtanulni, a nagyhírű Bethlen Gábor Kollégiumban eltöltött évek után. – A kérdés az volt, hogy ezzel a származással egyáltalán hova vehetnek fel? Végül Marosvásárhelyre a pedagógiai főiskolára sikerült bejutnom, ahol szerencsémre kiváló tanárokra leltem. Sokan kényszerből választottuk ezt a főiskolát, de nagyon jó évfolyam sikeredett.Többekből lett közülünk író, újságíró, szerkesztő. Évfolyamelsőként végeztem, majd egy nyárádmenti faluba, Szentgericére kerültem román szakos tanárnak. – Nem volt ellenállás önben a román nyelv iránt? – Enyeden jól megtanultam románul. Akkor már vegyes lakosság volt ott, mi, gyerekek hamar barátkoztunk. Az egyik szomszédunk román volt, a másik szász. Sajnos a szászok is többnyire magyarul beszéltek, nem tanulhattam meg tőlük németül. – Hogy ízlett a falusi élet a polgári neveltetésű fiatalembernek? – Szentgericéről tudni kell, hogy hagyományőrző falu. Az üveges táncáról is híres, folklórban gazdag település. A tanárkodás nem volt fő életcélom, újságíró szerettem volna lenni. Talán nem véletlen, hogy Szentgericén egy kollégával együtt iskolarádiót csináltunk. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha a vásárhelyi rádióhoz kerülhetek. Aztán volt egy versenyvizsga, amire a falumból vittem anyagot. Fölvettek, három évig folklórműsort szerkesztettem, ami nagyon jó iskola volt számomra. Az egész Székelyföldet bejárhattam. Hályogkovácsként kezdtem, de aztán olyan zeneszerző tanácsadóim lettek, mint például Szabó Csaba vagy Birtalan József. Közben a főnökeim látták, hogy más műfajok is érdekelnek, később megkaptam a rádió irodalmi és művészeti műsorát, majd én lettem a kétnyelvű rádió kulturális osztályának vezetője. De továbbra is szerkeszteni, riportereskedni szerettem a legjobban. A Rádiószínház, a Vers mindenkinek, a portréműsorok voltak a kedvenceim, de miután annyira kevesen foglalkoztak képzőművészettel, beleástam magam abba is. Akkoriban Vásárhely volt a magyar képzőművészeti élet egyik legfontosabb központja. Bekerültem a művészeti nyüzsgésbe, a művészek barátsággal fogadtak, bevezettek műhelytitkaikba, és annyi mindent megtanultam tőlük, hogy később húszegynéhány képzőművészeti könyvet is tudtam írni. – A politika mennyire szabott határokat akkoriban a műsoroknak? – Elég hamar meg kellett tanulnom, mi a hatalom és a diktatúra. De a kultúra valahogy a legkeményebb időkben is kicsit szabadabban mozoghatott. Amikor szigorúan próbálták tiltani, hogy az erdélyi magyarság különböző központjai tartsák egymással a kapcsolatot – nehogy erősödjön a magyar egység –, akkor mi kitaláltunk olyan műsorokat, amelyek jellegükből adódóan ez ellen hatottak. Ilyen volt például a Megy a magnó vándorútra című műsor, egy országos interjúfolyam, amelyben stafétaszerűen küldte a szerkesztőt egyik alany a másikhoz. Kós KárolytólSzabó T. Attiláig, Fülöp Antal AndortólBalázs Péterig, Szilágyi DomokostólLászlóffy Aladárig, Harag GyörgytőlSzékely Jánosig több száz fontos embert felkerestünk. Voltak tiltólisták, amelyek valahogy elkerülték a rádiót, ezt is ki tudtuk használni. Például a költő Bartis Ferencet mi szólaltattuk meg először, miután kiengedték a börtönből. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra megszüntették a Marosvásárhelyi Rádiót. – A ’89-es események a Vörös Zászló nevű megyei napilap szerkesztőjeként érték önt, milyen volt átállni egy demokratikus vágányra, hogyan emlékszik erre? – Izgalmas volt a feladat, hogy egyik pillanatról a másikra létrehozhatunk egy újságot. Ezért se mentem vissza végleg a rádióhoz. Nagy kihívás volt, hisz addig soha nem volt szabad sajtó. Hirtelen új nevet is kellett találni a lapnak. – Akkor született a Népújság? – Igen. És az új lapba én írtam a vezércikket. Bár akkor véglegesen még nem dőlt el, hogy úgymond győztünk-e, de az eufória minket se került el, felvállaltuk, hogy megcsináljuk a lapot. Közben a tévét is figyeltük, emlékszem, izgalmas volt éjjel a nyomdában, de igazi forradalmi hangulat volt. Az első napok tényleg rendkívüli elégtételt nyújtottak, hihetetlen érdeklődés volt az újság iránt. Napokig tízezrekkel kellett növelnünk a példányszámot, percek alatt elfogyott. – Huszonöt éve szerkeszti a Múzsát, az újságírás, rádiózás, tévézés, könyvek írása folyamatosan együtt voltak az életében, ma is kulturális rendezvények állandó szereplője. Hogyan fért bele mindez az idejébe, hogy közben a család sem szenvedett hiányt? – Ahhoz, hogy ennyi mindent csináljak, az kellett, hogy a feleségem nagyon sok dolgot átvállaljon. A családban most is ő a „főrendező”, a szervező, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Nagyon szereti az irodalmat, sokszor, amit én szeretnék olvasni, azt ő szerzi meg elsőként, és hamarabb olvassa el, mint én. A lányaim régen panaszkodtak, hogy sosem látnak, mert „terepre megyek”, vagy tanulok. Volt idő ugyanis, mikor bejártam a kolozsvári egyetemre, egy-egy vizsgára repülővel mentem, utána autóstoppal jöttem haza. Azóta sok idő telt el, a nagyobbik lányunk most Budapesten él, informatikusként dolgozik, a kisebbik Dániába ment férjhez, ott van két unokánk, akik a dán mellett a magyart is szépen beszélik. – Múlt évben ön kapta a Bernády-emlékplakettet, nehezen lehetne összefoglalni, mi mindennel érdemelte ki. Ezek szerint a város becsüli a munkáját. Ön milyen érzéseket táplál Vásárhely iránt? – Mikor rákérdeznek, hová való vagyok, azt mondom, nagyenyedi, de a szívem már régóta vásárhelyi. Ennek a városnak nem csak a vonzó, de a megtartó ereje is nagy. A leglelkesebb lokálpatrióták, a legfontosabb emberek nagy százaléka nem itt született, hanem vásárhelyivé lett. Nagy hagyományú központja ez a magyaroknak, mindig volt egy olyan polgári magja e városnak, ami az értékeket képes volt megtartani, és tovább is tudta adni. Sokan mennek el innen, de aki marad, az igyekszik ezt teljes erőből tenni. Ebben a pillanatban is, amikor megint annyi kétség van az emberekben. Hiszem, hogy ez a város még sokáig tudja őrizni az arcát és a magyarságát. Pacsika Emília Székelyhon.ro 2017. október 6.Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. A Magyar Királyság és ErdélyA népegészségügy területén tevékenykedő szerző jelen kiadvány előzményeként megvizsgálta a magyarországi közegészségügyi állapotok rendezésére, az ehhez szükséges jogi keretek, valamint orvosi-közegészségügyi közigazgatás megteremtésére, továbbá a betegellátás biztosítására szolgáló 1770. évi egészségügyi rendeletet. Mivel 1768-ban Mária Terézia császárnő Erdélyt nagyfejedelemségnek nyilvánította, ezt a főszabályzatot már erdélyi nagyfejedelemként léptette hatályba (Balázs Péter: Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete. I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti Intézet – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Piliscsaba-Budapest, 2007). A fenti alapos tudománytörténeti művet követően Balázs Péter újabb közel egy évtizedes kutató és rendszerező foglalatosságának az eredménye az 1770–1793 közötti rendeletek és tervezetek feldolgozása, az eredetileg latin nyelven megjelent dokumentumok magyar nyelvű közlésének a biztosítása, és ezáltal hozzáférhetőségük megteremtése, a szakma képviselői és a közvélemény előtti megismerésük lehetővé tétele (Balázs Péter: Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. Magyar Királyság és Erdély, I–II. kötet, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2016). Mária Terézia törvényalkotását követően II. József (1780-1790) egy évtizedes uralkodása alatt egyszer sem hívta össze az országgyűlést, amiért a törvényalkotási folyamat szünetelt az egészségügyi szabályozás területén is. Később I. Lipót (1790-1792) szakított a „kalapos király” erőszakos centralizáló politikájával, és ígéretett tett a törvényben előírt országgyűlés megtartására, ami huszonöt év szünet után, 1790-ben meg is történt. Amúgy 1790-1793 között a korábbi jogszabályok általános felülvizsgálatával egy új egészségügyi rendelettervezet készült. I. Lipót váratlanul rövid, ám támogató uralkodása csupán az 1790-1793 közötti előkészítés időszakának a nagyobbik részét tette ki. Balázs Péter legújabb könyve ennek a hároméves orvos-egészségügyi törvény-előkészítési folyamatnak, valamint az azt megelőző egy évtizednek a részletes és alaposan dokumentált ismertetése. A második kiadványhoz is előszót író Kapronczay Károly ekképpen méltatta a szerző munkásságát: „A tőle megszokott alapossággal elemzi a dokumentumokat, a munkában részt vállalt személyek tevékenységét, összehasonlítja a magyar és az erdélyi törvény-előkészítés hasonlóságát stb., majd teljes fordításban közli a dokumentumokat. Balázs Péter munkája valóban hiányt pótló a magyar jogtörténet és az egészségügyi jogalkotás történetében”. A szerző a kétkötetes mű elején a történelmi körülményeket ismerteti. Törekvéseit elárulják a főcímek: Az egészségügy szabályozása 1770–1791 között. Egészségügyi törvény-előkészítés: 1791–1793. Szakemberek és szakmai szolgáltatások. A Magyar Királyság egészségügyi közigazgatása. Jövedelmek és szabályozási elvek a szolgáltatásban. Ezt követően magyarázatokkal ellátott két, magyarra fordított dokumentum közlésére kerül sor, éspedig a Magyar Királyság, valamint az Erdélyi Nagyfejedelemség részére készült tervezetek első ízben történő publikálására. A második kötet magyarázatokkal szolgál a Magyar Királyság tervezetéhez, ismerteti a „Közigazgatási szabályok tervezete az egészség ügyében” című dokumentumot. A könyv végén magyarországi és porosz dokumentumok tanulmányozhatók: többek között bizottsági ülések jegyzőkönyvei, dokumentumok a physicusoknak és sebészeknek kijáró oktatásról, a halottakra és a temetőkre vonatkozó szabályozásokról, a porosz Orvoslási Ediktumról és különböző rendeletekről. Végül magát a szerzőt idézem: »Erdélyben a fennmaradt iratanyag szerint az illetékes bizottság „Vélekedés az egészség ügyéről” címmel valójában a Főszabályzat hatályba lépésétől eltelt időszakra részletesen visszatekintő és javaslatokat előterjesztő terjedelmes szakvéleményt készített. Pontos hivatkozásokkal dolgozta fel a rendeleti előzményeket, majd ezeket és a korabeli közállapotokat is figyelembe véve tette meg javaslatait. Ebből az anyagból – Magyarországhoz hasonlóan – akár egy szövegszerűen kidolgozott törvénycikk és rendelet tervezetet is összeállíthattak volna, ilyen iromány azonban a jelenlegi tudásunk szerint Erdélyben, az 1790-es években és később sem keletkezett.« Dr. Ábrám Zoltán / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-57
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
